a tulajdon szorgos jobb kezemen és azon a teherbevert szutykos szegedi buszon kívül, amin éppen zötykölődtem.

ócska elrongyolódott papírban csavargattam azt a maradék elszáradt dohányt, amit sikerült kikaparnom a sulis táskám aljáról (művésznevén foltos) és összecsipegetnem a már félig lukas nadrágzsebemből. merthogy egy trehány desznyó voltam, ezt az én drága jó édesanyám is előszeretettel emlegette, míg habkönnyűeket lépkedtem a tízes éveimen képzeletbeli martenzcsukámmal.
szóval éppen sikerült alapos munkával kifacsarni abból a megfáradt szivacs-állagú matériából a kurvákat, amelyet a szürkeállományomnak is lehetett volna épp csúfolni abban a szánalomra méltó szeszgőzös állapotában. ugyanis alaposan helyre kellett állítani a péháértékemet ebben a késő őszi szürke délelőttbe hosszan átterpeszkedő nyamvadt éjszakai nyomulásban, mint mindig. íztelen, nyelvet-ínyt összeszottyasztó, furcsa arányban vegyített fröccsök váltakoztak a jól ismert, megbízható, de vízzel sunyin felvert csapszék mellőli kommersz röviditalokkal.

az alkohol jól kivehető járatokon véste magát még mélyebben az agyamba, ha félbe szelnék, akár egy rúd baromfipárizsit, pont úgy festene, mint egy üveglapok közé szorított hangyafarm. nem estem kétségbe, mert éppenséggel minden kívül esett az érzékelésemen. nemhogy emberi gondolataim támadjanak, mint amilyenek az érzelmek, vagy a jövőmön való aggódás.
kellemesen sodródtam a nihilben és macskaügyességgel lavíroztam az émelyítő buszjárat csuklójában a hányinger és a dohányszemcsék gondos takarékossággal való összehajtása határán.

hol jár az eszed ilyenkor kurvákon?